A PRINCIPÁTUS FÉNYKORA (I-II. század)

Augustus halála után a császári trón az ő családjában öröklődött, ez a Julius-Claudius dinasztia. A császárok még életükben kijelölték az utódjukat, aki általában az unokaöccsük vagy örökbefogadott fiuk volt. A Julius-Claudius-dinasztia tagjai zsarnoki módszerekkel kormányoztak („az őrült császárok kora”).

• Tiberius sok ellenfelét kivégeztette és nem volt tekintettel a hagyományokra. (Tiberius idején működött a kereszténység alapítója, Jézus Krisztus.)
• Caligula elmebeteg volt, és saját magát istennek kiáltotta ki. Őt a praetorianusok ölték meg.
• Claudius kivétel volt, ő nagyszerű szervező egyéniség: ő kezdte meg a császári közigazgatás kiépítését; ő hozta létre a császári kincstárat.
• Nero viszont különc művészlélek volt, aki gyakran személyesen vett részt költői és sportversenyeken, üldözte a keresztényeket, és kivégeztette az ellenfeleit. Uralkodása alatt Rómában nagy tűzvész pusztított, amit a nép az ő művének tartott. Végül a hadsereg fellázadt ellene, és vele együtt a dinasztia is megbukott.

A Julius-Claudius dinasztia alatt a birodalom tovább terjeszkedik: a rómaiak meghódítják Britanniát, Júdeát és Észak-Afrikát. A meghódított tartományok eddig barbár lakói fokozatosan átveszik a római kultúrát (ezt romanizációnak nevezzük, ld. 9.3.7).

Az I. század végén trónra kerülő Antoninus-dinasztia uralma (II. század) a római császárság fénykora, a „jó császárok kora” volt. Ekkor a három legfontosabb hatalmi tényező: a senatus, a császári udvar és a hadsereg viszonylagos egyetértésben működött. Az Antoninusok szintén nem voltak vér szerinti rokonai egymásnak. A dinasztia fontosabb tagjai:

• Traianus: Hódító császár, uralma idején érte el legnagyobb kiterjedését a Római Birodalom. Keleten elfoglalta Mezopotámiát és Armeniát (Örményországot), északon pedig legyőzte a dákokat és meghódította Daciát (a mai Erdélyt).
• Hadrianus: Felismerte, hogy a birodalom ereje nem elég a hódítások megtartására, ezért feladta Mezopotámiát és Armeniát. Ő építette ki a Római Birodalom határvédelmi rendszerét (limes): falak, őrtornyok, erődök a határokon (pl. Hadrianus fala Britanniában).
• Marcus Aurelius: Neki már állandóan háborúznia kellett a barbárokkal: északon a markomannok, keleten a parthusok ellen harcolt. Filozófus császár volt, fő műve az Elmélkedések.

A II. század végén a Severus-dinasztia zárta le a principátus korszakát. Ennek második tagja, Caracalla 212-ben a birodalom minden szabad polgára számára megadta a római polgárjogot. Ezzel a birodalom jogilag teljesen egységes lett. (A császárnak ehhez érdeke is fűződött, ugyanis így mindenkinek fizetnie kellett az örökösödési adót.)

A III. SZÁZADI VÁLSÁG - A DOMINATUS KIALAKULÁSA

A Severusok után Róma fél évszázados zűrzavarba süllyedt. Ez volt a katonacsászárok kora. A válságnak több összetevője volt:

• folyamatos külső támadások érték a birodalmat: északon a germánok, keleten a perzsák jelentettek egyre komolyabb veszélyt
• belső küzdelmek folytak a császárjelöltek között: katonacsászároknak hívjuk őket, mert általában hadvezérek voltak, akiket a saját légióik kiáltottak ki császárrá, majd rövid uralkodás után megbuktatták (gyakran meggyilkolták) őket – a hadsereg tehát politikai hatalmat kezdett gyakorolni
• a császárok növelték a hadsereg zsoldját, hogy elnyerjék a katonák támogatását, emiatt adót emeltek és rontották a pénzt, így növekszik az infláció
• a hódítások befejetődésével egyre kevesebb rabszolga érkezik Rómába, emiatt kevés volt a munkaerő: a latifundiumokat egyre inkább szabad bérlőkkel (colonusok) műveltették meg terményhányad fejében
• általános gazdasági hanyatlás: kevés volt az áru, Itália és a provinciák fejlettsége kezdett kiegyenlítődni (nem volt értelme kereskedni, amikor maguk is elő tudták állítani a kívánt dolgokat), a városok is hanyatlásnak indultak, főleg Nyugaton. Keletet kevésbé érintette a hanyatlás, így a birodalom gazdasági súlypontja keletebbre tolódott.

A III. század végén trónra kerülő Diocletianus császár felismerte, hogy a válságon csak erős központi hatalommal lehet úrrá, ezért nyílt egyeduralmat épít ki, ez a dominátus (dominus = úr).

• külsőségek (pl. leborulás a császár előtt), császár istenítése
• Diocletianus választott egy társcsászárt és mindketten egy-egy helyettest (tetrarchia = négyes uralom), a birodalmat négy részre osztották, így mindenhol közel volt egy császár
• gazdasági reformok: fejadó és földadó (a föld termékenysége szerint), árak és bérek maximálása
• a vallásban is támaszt keresett a hatalomnak: a monoteista Napkultusz bevezetése, keresztényüldözés (jól látta a vallás fontosságát, de ekkorra már pont a keresztény vallás volt az, amelyik összetarthatta a birodalmat)

FORRÁSOK
1. Suetonius Caliguláról
2. Diocletianus rendelete

VIDEÓK