A BALKÁNI NEMZETÁLLAMOK LÉTREJÖTTE

A Balkán-félszigetet a XIX. század elején még az Oszmán Birodalom uralta. A nacionalizmus fellendülésével együtt egyre erősödtek a balkáni népek függetlenségi törekvései. Először a görögök vívták ki függetlenségüket egy sikeres szabadságharccal (1821-29).

A XIX. század elején már világosan látszott az Oszmán Birodalom belső gyengesége ("Európa beteg embere"). A nagyhatalmak között megindult a versengés azon, hogy melyikük szerezhet nagyobb befolyást a birodalomban. Ez az ún. "keleti kérdés" az egész XIX. századon végighúzódott.

A Balkánon az egyes nemzetiségek keverten élnek, ezért mindegyik új állam igényt tartott szinte az egész félszigetre. Emiatt állandósult a feszültség, a Balkán Európa "puskaporos hordójává" vált, amely bármikor felrobbanhatott. A feszültséget csak élezte, hogy a térség három nagyhatalom (Oroszország, Oszmán Bir., Osztrák-Magyar Monarchia) érdekeinek ütközőpontjában feküdt.

A század közepére Szerbia önállósult a törököktől, bár még nem volt független állam. 1862-ben a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva egyesüléséből létrejött Románia, egyelőre szintén török vazallusként.

Az 1877-78-as orosz-török háború és a berlini kongresszus

Egy Bulgáriában kitörő felkelés miatt 1877-ben újabb orosz-török háború tört ki (az oroszok a délszláv népek támogatása ürügyén a Balkán feletti befolyásukat akarták növelni). A háború először orosz győzelemmel zárult: Törökország aláírta a san stefanói békét, amellyel Isztambul kivételével szinte az összes európai területét elveszítette és a Balkánon létrejött "Nagy-Bulgária" (orosz befolyás alatt).

Ezt azonban a nyugati nagyhatalmak nem engedhették, ezért arra kényszerítették Oroszországot, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz. Az így összeült berlini kongresszus (1878) jelentősen módosította a korábbi békefeltételeket:

• Törökország jelentős területeket megtarthatott Európában,
• létrejött a független Bulgária, bár kisebb területen, mint eredetileg tervezték (ez persze óriási csalódás a bolgárok számára),
• elismerték Románia, Szerbia és Montenegró függetlenségét (és ezek az országok növelték területüket is),
• Bosznia-Hercegovinát az Osztrák-Magyar Monarchia megszállta (okkupálta).

Ez a megegyezés azonban nem elégítette ki a balkáni államok nacionalizmusát, így a félsziget továbbra is Európa válságövezete maradt. A XX. század első évtizedében újra fellángolt a viszály.

A HÁRMAS SZÖVETSÉG

Az Osztrák-Magyar Monarchia

Az 1867-ben létrejött Osztrák-Magyar Monarchia a korban egyedülálló dualista államrendszerrel rendelkezett. A kül- és hadügyek közös ügynek számítottak. Külpolitikáját a közös külügyminiszter (pl. az 1870-es években Andrássy Gyula) intézte, de nagy szerepe maradt Ferenc Józsefnek is. A hadseregfejlesztés főleg a magyarok ellenállása miatt lassan haladt.

A Monarchia külpolitikailag elsősorban a Balkán felé tekintett, emiatt elsősorban Oroszországgal került szembe. Terjeszkedésének ugyanakkor gátat szabott soknemzetiségű jellege: bármilyen terjeszkedéssel növekedett volna a birodalmon belül a szláv elem aránya. A tengerpartok miatt Olaszországgal is ellentéte volt. Szövetségesként egyedül Németországra számíthatott.

Németország

Németország alkotmányos monarchia volt, de a császár hatalma erős maradt: a kormány nem a parlamentnek (a Reichstagnak) volt felelős, hanem a császárnak. Bismarck kancellársága alatt kiépült a polgári állam és a világon először bevezették a társadalombiztosítást.

Külpolitikai téren Bismarck fő célja Franciaország elszigetelése volt (nehogy bosszút állhassanak az 1871-es megaláztatásért). Ennek első eszköze az 1873-ban létrehozott három császár szövetsége (orosz-osztrák-német) volt.

• az osztrákok és az oroszok között azonban érdekellentét volt a Balkán miatt, ez az 1878-as berlini kongresszuson (ld. fent) is kiderült
• Németországnak így választania kellett két szövetségese között, az O-M. Monarchiát választotta

1879-ben megkötötték a kettős szövetséget (német + osztrák), amely 1882-ben Olaszország csatlakozásával hármas szövetséggé bővült (később még Románia is csatlakozott). Az így kialakult katonai tömböt nevezzük központi hatalmaknak.

I. Vilmos (1870-1888) bölcsen hagyta, hogy Bismarck irányítsa az országot, de II. Vilmos (1888-1918) menesztette a kancellárt és megpróbálta személyesen irányítani a német politikát:

• fegyverkezés, flottaépítési program indult be (szabályos "flottaverseny" kezdődött a németek és a britek között, amelyet a britek nyertek a minden korábbinál nagyobb és erősebb csatahajó, a dreadnought megépítésével)
• nagy erőkkel folytatták a gyarmatosítást
• ez megriasztotta a többi nagyhatalmat

AZ ANTANT ORSZÁGAI

Francia- és Oroszország

Franciaországban a századfordulóra stabilizálódott a III. Köztársaság (ez a korabeli Európa egyetlen köztársasága volt), de a francia belpolitika meglehetősen viharos volt: kb. 40 év alatt 52 kormány működött egymás után. Franciaország külpolitikáját a németgyűlölet, a revans (="visszavágás") vágya határozta meg.

Oroszország a három császár szövetségének felbomlása után új szövetségest keresett, és meg is találta Franciaország képében. 1893-ben megkötötték a francia-orosz szövetséget, amely a Németország elleni védekezésre irányult. (A megegyezést elősegítette a két ország közötti hatalmi ellentétek hiánya, ugyanakkor nehezítette a politikai berendezkedés különbözősége.)

Oroszországban fennmaradt a Romanovok despotikus hatalma. Az iparosítás nyomán növekedtek a társadalmi különbségek, miközben a politikai jogok hiánya miatt nem volt mód ezek békés levezetésére. A japánoktól elszenvedett vereség miatt 1905-ben forradalom tört ki. Az ország több pontján felkelések, sztrájkok törtek ki, a lakosság szabadságot, földet követelt. Ezt a forradalmat azonban két éven belül sikerült a cári hatalomnak erőszakkal elfojtania.

Nagy-Britannia

Nagy-Britannia stabil alkotmányos monarchia volt, uralkodója Viktória királynő (1837-1901), akiről a kort "viktoriánus" kornak is nevezzük.

• pártok: Liberális Párt, Konzervatív Párt; 1906-ban megalakult a Munkáspárt, egyelőre csekély befolyással
• választójogi reformok: fokozatosan kiterjesztették a szavazati jogot az alsóbb osztályokra (pl. munkások, kispolgárság) is; a századfordulón már a brit férfiak 60%-a bírt politikai jogokkal
• az ír kérdés: Írország a brit uralom alatt elmaradott és jogokkal nem rendelkező tartomány volt (pl. a burgonyavész 1840 és 1845 között egymillió ír halálát okozta). A század második felében mozgalom indult el az ír önkormányzatért, amelyet a brit kormány csak hosszú idő után, 1914-ben fogadott el, ám a háború miatt felfüggesztett - az írek akkor már terrorakciókkal küzdöttek a függetlenségükért.

A XIX. század közepén még a világ vezető ipari hatalma volt, de fejlődése lassult: 1870 és 1914 között részesedése a világ ipari termeléséből 30%-ról 15%-ra csökkent, ezzel lassan második, majd harmadik helyre csúszott az USA és Németország után.

Külpolitikája hagyományosan semleges volt, de mivel Németország erősödését egyre fenyegetőbbnek érezte (flottaépítés), Franciaországhoz közeledett. 1904-ben Nagy-Britannia és Franciaország megkötötte a "szívélyes megegyezést" (entente cordiale, innen a szövetségre használt antant kifejezés), amelyben a közös ellenség (németek) miatt félretették ősi ellentéteiket és elhatárolták a gyarmati érdekszféráikat. (A szerződésben tehát nem volt szó közös katonai fellépésről, ám mégis előkészítette az utat a szövetség későbbi ilyen irányú továbbfejlesztéséhez.)

Végül az 1907-es angol-orosz szövetséggel bezárult az antant gyűrűje a központi hatalmak körül.

FORRÁSOK
1. A kettős szövetség
2. Az orosz-francia szerződés
3. A brit-francia antant
4. Az orosz forradalom

VIDEÓK
https://zanza.tv/tortenelem/ujkor-nemzetallamok-es-birodalmi-politika-kora/szovetsegi-rendszerek-kialakulasa

KÉPEK

1. A Balkán-félsziget etnikai és politikai térképe

2. A berlini kongresszus

3. A szövetségi rendszerek kialakulása

4. Fegyverkezési verseny

5. Plakát az antantról